Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

 

AZ ARANY JURTA

 

Van egy hely a pusztában. Világít. Odavonzza a tekinteteket. Odahúzza a szíveket. Odagyűjti a melegséget, a harmóniát, a szeretetet, építve a teljességet, az EGYSÉGET. Látogatják a természet gyermekei. Ápolják Isten gyermekei. Mind békében élnek ott együtt. Nem támadják meg, nem falják fel egymást. Békességben élnek.

  

A Tűz körül dobok szólnak. A dobosok Egyként mozdulnak. Arcukra óarany színt vetít a tűz. Ritmusuk Egyként rezeg. A Hang, ami VAN, tisztán cseng-szól, az maga a ritmus.  Ég mint a Tűz, izzik parázs módjára. Folyik mint a víz, zajlik folyó módjára.  Maga az ÉLET.

 

Ez egy virtuális jurta. Aranyból, ragyogó aranyból lévő sátor. A pusztában áll, először egyedül. Benépesül. Majd körülötte újabbak jelennek meg. Mind benépesülnek. És szólnak a dobok, és ég a tűz, és zajlik a víz és ömlik a hang, és viszi a szél, és betakar a Hold... Szerelem... Egyben tartja az arany kupola. Egy végtelen sátor. Benne elfér a MINDENSÉG.
Ez az Arany Jurta.

 

Tűzhelye színarany. Itatója ezüst. Együtt esznek-isznak belőle mind. Nem bántják, hátba sem támadják, nem sértik-sebzik egymást. Szeretetből táplálkoznak. Segítik egymást.
Fényből építkeznek.

 

Az Arany jurta hívja mindazokat is, akik "csak" a fényre jönnek. Akik "csak" kíváncsiak. Akik nem tudják még, csak érzik a hívójeleket. Befogadja őket, de nem tart fogva. Szabadok maradnak benne, ugyanakkor mégis együtt. Elfogadják a hívást. Az Arany jurta ölébe veszi a sötétből
fényre ébredőket.

 

És jönnek a hamisak is. A nem igazak. De nincs az a sötétség, ami kisebbíthetné a fényt. A sötétségben, bármekkora sötétségben, a legkisebb gyertyaláng fénye is FÉNY. Világít. Két gyertya lángja már kétszer akkora Fénnyel világít. Ahol megjelenik a fény, ott a sötétség visszahúzódik. De attól még van. Csak ott nincs tere többé. A sötétség az sötétség. A fény hiánya. A kétszer, sokszor annyi sötétség "csak" sötétség marad, és nem lesz nagyobb vagy több. Nem növelhető, nem mérhető. A gyertyaláng fénye viszont bármekkora sötétségben is ugyanakkora marad. Több gyertyaláng fénye pedig
összeadódik.

 

Mások nem a fényre jönnek, ők egyenesen a Tűzet akarják. Meg akarják fejteni, meg akarják szerezni, bele akarnak nézni. De még mielőtt meglátnák annak mélységeit, hamujukat a puszta hol forró, hol hűs fuvallata teríti szét.
Szét. SZÉT...

 

A Tűz mellett táncol egy Nő. Körbe-körbe járja. Bottal a kezében tartja életben a tüzet. Botja vagy két méteres, végén szalagokkal. Egyszerű zsákruhája, derékon kötéllel, a testére tapad. Hosszú haja lobog, mint a tűz. Szeme ég. Ragyogva csillog. Valamit mormol vagy énekel arcán boldog révülettel. A többi nő távolabb a tűztől szétszóródva hever a homokon, leborulva alszanak mind. Ugyanolyan a viseletük. Egyformák. Összetartoznak, Egyek. A NŐ Botjával körberajzolja a hatalmas lángot, miközben folyamatosan forog a tűz körül. Mindig ugyanannál a pontnál perdül meg maga körül. És minden kör és perdülés után a láng körül a füst gyűrűje kissé behorpad, szív alakot formáz. A NŐ csodálja. Ezt ő csinálná? Egyre nagyobb lelkesedéssel forgatja botjával a láng fölött a füstöt. A szívek folyamatosan szállnak fel a Tűzből a lángok fölé. Hihetetlen magasba tör a tűz, mintha meghálálná a szerető gondoskodást. Mintha együtt játszanának egymás örömére, a Nő és a Tűz. Már a tűz is táncol és énekel. Ami EGY és ugyan AZ. Egy véget nem érő táncban szeretkezés. Ugyanabban a ritmusban,
Együtt.

 

Majd vészjósló szél kerekedik. Viszi a homokot, tépázza a lángot. A szél nyomában félelmetes morajlással, fenyegetőn közeledik egy hatalmas vízfal. Mintha a tenger törne be ide. Ez itt az Alföld. A tenger nem ér el eddig... Mi ez? A NŐ megretten, de csak egy pillanatra. Minden figyelmét leköti, hogy továbbtáplálja a tüzet. Őrá lett bízva. A tajtékos hullámok monumentálisak, akár egy hegy. De a tüzet éppen csak hogy fenyegetik. Lassan elérik a hullámok a szélső hasábokat. Nyaldossák a tábortűz szélét és itt-ott sisteregve gőz tör fel az izzó hasábokból. De a NŐ állhatatosan, kitartóan, rendíthetetlenül, félelem nélkül őrzi a tüzet. A többiek eközben mit sem sejtve
álmodják a jövőt.

 

Egyre fenyegetőbb a víz terjeszkedése. De csodák-csodájára nem oltja ki a tüzet. A hullámok lökdösik, taszigálják. Érdekes, gondolja a NŐ. A hegynyi hullámok mindent elsöpörhetnének. És akkor szempillantás alatt kialudna a Tűz, örökre elaludnának a nők. És a jövő. A víz rohama pillanatok alatt képes lenne kioltani a Tüzet. Iszonyatos erejével képes lenne letarolni mindent. A vízben minden feloldódna. És azzal minden megoldódna. A Tűz őrzése is és a jövő. És bár játszva végezhetne a Tűzzel, csak mindenestül tolja odébb az egész táncoló tábortüzet az izzó hasábokkal együtt. Nem oltja ki. Csak a szélét nyaldossa gőzzé változtatva. A NŐ csak ámul. Ilyet még nem látott. De fáradni kezd. Esdve kéri Égi Anyja segítségét. Mert nem aludhat ki a tűz! Ő maga sem alhat, amíg a többiek a jövőt álmodják! Rá lett bízva a tűz! Égi Anya, segíts kérlek! És ekkor egycsapásra kimerevedik a kép, egy hatalmas hegymagasságú hullám taraján megáll az IDŐ. Nincs hullámzás tovább, egyáltalán nincs SEMMI. Egy kékesfehér hosszú ruhás csodaszépen fénylő NŐALAK emelkedik ki a vízből. Istenanya. Szeretetet és tekintélyt sugároz. Bölcsességet és megnyugvást áraszt. Két karját áldásra emeli és megállítja a szelet, lecsillapítja a vizet. Minden lecsendesül. A tűz ropogva ég, egyre magasabbra
nőnek a lángok.

 

Istenanya azt súgja a szélbe: ÉBREDJETEK!

 

 És a többi nő mint egy varázsszóra felébred. Középen a Tűz, körülötte köröskörül elszórtan a nők. Felállnak ki-ki a maga helyén a homokban, a pusztában. Kis tüzeket gyújtanak mind. Mind egyformák. Ugyanaz a gyolcsruha, ugyanaz a kötélszerű öv. Összetartoznak. Egyek. Amint Istenanya mindent elsimít, s a víz visszahúzódik, a nők feje felett megjelenik egy-egy kis fényforrás. Hajukat, arcukat gyönyörű aranyló tónus borítja el. Mintha glória lenne a fejük körül. Majd a következő pillanatban mind egyszerre
felemelkednek.

 

Kép

  A Tűz marad.

 

Úgy legyen.

Mert úgy van.

 

 

Katus

 

(A fotón Józsa Judit keramikus munkája látható: AranyAsszony Táltos lovon)