Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Beavatás a Szer-elembe

2009.05.20

 Megfigyeltem már kislány koromban, hogy sokan fordultak hozzám a lányok közül bizalmasan. Ez nem amolyan sugdolózásféle volt, ahogy a kamaszlányok beszélnek a fiúkról. Sokkal komolyabb annál. Később is sokan megtaláltak problémáikkal, még fiúk is megnyíltak leküzdve az ezzel járó szégyen érzetet. Mit láttak, éreztek bennem? Akkor még nem tudtam. Meghallgattam őket, és valahogy ráéreztem, hogy ne foglaljak állást, hallgassam meg őket anélkül, hogy ítélkeznék, csak kérdezzek közben. Észrevettem, hogy ezek a kérdések rávezették őket valamire. Egy jobb megértésre, egy tisztább helyzetre, amitől megnyugodtak, és talán ettől meg is oldódott a problémájuk. Egy barátnőm 17 évesen "úgy maradt". A szemem láttára bomlott ki szerelmük, majd lobbant ki a tűz, mire gyümölcse világra jött. De addig volt idő, hogy naponta látogattam, tartva benne a lelket. Persze vétettem hibákat, de tanultam belőlük. Mind együtt tanulunk, akarva-akaratlan minden találkozásban ott rejlik egy újabb lehetőség a fejlődésre, csak észre kell venni...

Sok nőnek voltam vigasz, bátorítás nehéz helyzetében, és vagyok ma is. Több közeli barát széthulló házassága szélén álltam ott - kérésükre - mindkét oldal bizalmasaként, anélkül hogy hírvivő, közvetítő lettem volna közöttük. Rettenetesen nehéz helyzet. Abszurd is kicsit. Az ún. Karma-jógában, ami egy több ezer éves kínai tradíció, azt mondják olyan cselekvés nincs, aminek ne lenne jó és rossz hatása egyszerre. El kellett fogadnom a fény mellett a sötétséget, hogy megértsem, csak ezzel együtt teljes egész a világ. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezeket saját tapasztalataim alapján érthettem meg, és nem készen kapott elméletekből.

Kezdtem ráébredni, hogy valamiféle híd vagyok. Nemcsak az érdekelt felek közötti nem verbális, lélek szintű kommunikációban, hanem a látható és nem látható világ között is. Sokat láttam, sok család életébe bepillanthattam, és rengeteget tanultam. Sosem felejtem el, amikor egy barátnőm temetésén álltam a tömegben, és a megboldogult kamaszlánya, kamaszfia állandó szemkontaktust keresett velem a szertartás alatt. Valósággal kapaszkodtak belém. Tartottam őket. Felemelő érzés volt számomra is. Azóta ez az empátia kifinomult bennem. Vagy érdekes volt, amikor előre elterveztük, hogy saját gyerekeink nélkül megyünk nyaralni, - megvallom, kissé felszabadultan - és a szomszédból mégis kaptunk pár napra két hasonló korú nagylányt, akik szüleikkel nem tudtak napokig szót érteni. Megtaláltak, minden nap keresték a társaságomat. Végül rendezték a konfliktust a szülőkkel. Megértést kaptak, és egy szép nyári emléken kívül egy egész életre szólóan, még valamit.

Azt hiszem a szeretet a kulcs. A feltétel nélküli szeretetet érezték, azért fordultak felém bizalommal, megnyílva akár szív-ügyeikkel, és azért keresnek még ma is szívesen az emberek. És azt hiszem, másik oldalról a problémák hátterében  a szeretet hiánya vagy a "rosszul" szeretés áll. Normális esetben mindenkinek az anyja azt mondja valószínűleg, főleg kisgyerek korban, hogy nagyon szeretlek. És mindenki azt mondja, az anyja nagyon szerette őt. Mégis azt láttam sokszor, hogy a szeretettel valami nagyon nincs rendben. Szó szerint a szeretet nincs rendben, kiesett az Isteni rendből, beteg. Ez már nem ugyanaz a szeretet. Hogyan lehet, hogy az anya, aki azt mondja szeretlek, mégis szerencsétlenné teszi, fojtogatja, elüldözi szeretetével a gyerekét? A szeretet és a vágy a nyelvben kissé össze van keverve. Ugyanaz a szó más kontextusban mást jelent. Ha szeretem a marhahúst, ez nem jelenti azt, hogy nagyon erős szeretetet érzek a marha iránt, aminek a húsát eszem. Ha valamit eszem, amit szeretek, azt egyben el is pusztítom. Kifejező ez a szó, hogy szeret-éhség. Az anya, aki azt mondogatja szeretlek, szeretlek, szeretlek, sőt "úgy szeretlek, majd megeszlek", közben rendszerint el is pusztítja gyerekét. Miközben ő az éhes, ő nem kapott elég szeretet pl. az anyjától.
    
Vágy és szeretet/szerelem nem tévesztendők össze. De nem egymás ellentétei, csak a vágy más, mint a szeretet. Ha a vágy vezet, az gyakran nagyon kegyetlen tud lenni, mert mindent akar, így képes elpusztítani a vágy tárgyát. A szeretet/szerelem viszont arra való, hogy megfékezze a vágyat kicsit, legalább annyira, hogy ne pusztítsa el azt, akire vágyik. Így aztán normális esetben a vágy és szeretet mindig kicsit játszanak egymással. Hol az egyik, hol a másik van felül, alágyűrve a másikat.
Aki szeret, az kertészként vesz körül téged, mint növényt mindazzal, ami a növénynek jó. Egy jó kertész nem akar egy bizonyos fajta növényt másnak növeszteni, mint ami. A szeretet nem akar semmit. A szeretet egy olyan energia, ami ha megihlet engem, akkor azt adom neked, ami neked kell, hogy te az legyél, aki te akarsz lenni. Nem nekem, neked.


A szeretet nem akarat kérdése. Az egy csoda. Ugye az maga a CSODA, az CSODÁ-latos érzés, amikor szeretek valakit? És az is az, ha szeretve vagy? Szoktuk is mondani, hogy a szeretet ajándék. Nem is mondhatnánk azt igazán, hogy szeressétek egymást, hiszen ezt az érzést kapjuk, nem akarjuk. Nem mondhatjuk hát azt, hogy szeressétek egymást, hanem amikor úgy éreztek, ismerjétek fel, és éljétek, működtessétek, használjátok, szórjátok szét! A szeretet EGY lehetőség bennünk, ami a Teremtőtől VAN. A kifejezési módja, megjelenítése, intenzitása eltérő. De VAN. Ahogy Ő szeret minket, az SZER-ETET a Mindenbe, Mindenkibe, a Mindenségbe azazszerelmetesség. Erre törekedhetünk, de nem akarhatjuk sem adni, és főként nem kapni. Az már erőszak, zsarolás lenne. A szerelmetesség EGY-szerűen VAN, csak ezt a csodát észre kell venni.


MINDEN-s-ÉG, SZER-elem-etess-ÉG! Ugye milyen sz-ÉP?


Amit gondolok, mondok, leírok, azt egy másik ember nem pontosan ugyanúgy hallja, érti. Mert egyikünk sem ismeri, soha nem is fogja megismerni a másik ember belső világát. Nem ismerem őt, bármennyire is úgy tűnik. Ha egy másik emberhez közelítek, intuíciót végzek. Az intuíció lényege pedig az, hogy megérzem az egészet, nem nézem a részleteket. Az intuíció megengedi, hogy befogadjam őt egészen. Amikor egészről beszélek és nem részletekről, abban a pillanatban a szeretetről beszélek. Nem vágyról, hanem szeretetről. Mert a vágy az, amit akarunk. (Éhes vagyok, enni akarok.) A szeretet semmire nem vágyik, a szeretet a szerető vágya arra, hogy a másik életét könnyebbé, gazdagabbá, szebbé, boldogabbá tegye, de oly módon, ahogy a másik óhajtja. Nem ahogy én. Ha szeretlek Téged, úgy kell szeretnem, ahogy te akarod azt, nem ahogy én.
Amíg szeretnek, addig egészen elfogadnak, addig örömöt lelnek benned úgy, ahogy vagy. Ha már hibát találnak benned, kritizálnak, abban a pillanatban már biztos nem szeretnek, akkor már faragnak, és ez bánt. Csak akkor mondhatom, hogy szeretlek, ha valóban teljes és nagy örömöt találok benned, ahogy vagy, tehát elfogadlak egészben, úgy ahogy vagy. De amint egy részletet nézek, az már nem a szeretet. Ha valakit annyira szeretsz, annyira el vagy ragadtatva tőle, hogy az már szinte megijeszt, és nem akarod szeretni, akkor csak nézz rá egy részletére.

Ez a két agyféltekének egy váltása. A bal félteke mindig a részleteket nézi, a fákat az erdőben, a jobb félteke nem látja a fákat, az csak az erdőt látja. A jobb félteke megengedi nekünk, hogy legyen intuíciónk és hogy szeressünk, a bal félteke elrontja ezt a szeretetet, mert darabokra bontja az egészet. Minél inkább megnyitjuk magunkat, annál jobban képesek leszünk működtetni a jobb féltekénket, és annál közelebb kerülünk az egészhez.


Amikor azt mondták neked szüleid, tanítóid - az ő tudásukhoz képest a legjobb szándékkal - vagy a társadalom stb, hogy kinek kell lenned, mit kell csinálnod, hogy kell viselkedned, mit kell érezned, azt akarták, hogy ne magadat add, hanem színészkedj, egy szerepet, egy karaktert játssz.


Abban a pillanatban, amikor elfogadlak, úgy tudsz nőni magadban, aki Te magad vagy, hogy nem kell azokkal az erőkkel küzdened, amik rád hatnak, hogy milyennek kell lenned,  és amik ezért faragni akarnak téged, és amik azt akarják, hogy színészkedj, hogy játszd meg magad. És ha egész életed úgy éled le, hogy félsz attól, hogy lelepleződsz, hogy kiderül ki is vagy valójában, mert esetleg nem tudsz megfelelni az elvárásoknak, akkor megérted, mi a szorongás. Olyan mint a színésznek a lámpaláz. Mert amíg megalakítjuk azt a karaktert, amit a szüleink és mások mondtak, hogy ilyennek kell lennünk, belülről félünk, hogy a nézők, a társaink rájönnek arra, hogy itt csak egy szegény színész próbálja megalakítani ezt a karaktert nem túl meggyőzően. Mert a színész rémálma, hogy a színpadon lelepleződik, a nézők rájönnek, itt csak egy színész izzad.

Miért is cipeljük sokan egy életen át a nehéz kövekkel teli hátizsákot? Hiszen a színdarabból ki lehet szállni. Ekkor egy rettenetes terhet rak le az ember. Ez a vége a szorongásnak. Ekkor olyan emberek vesznek körül, vagy olyan emberrel vagy együtt vagy élsz együtt, aki megengedi, hogy önmagad légy. Az igazi, tiszta, Istentől való szeretetben megáll az idő. Nincs idő. ISTENNEL való kapcsolatunkban sincs IDŐ. Ebben a kapcsolatban csak a VAN, a MOST van, hogy ÉN ki vagyok, mit akarok, mik a vágyaim, ahhoz képest, amit injekcióztak belém, miután már kiszívták az én vágyaimat, hogy mások számára elfogadható vágyaim legyenek, hogy az elvárásaiknak megfeleljek. Miután abból, ami valóban vagy, már kiürítettek, és teletöltöttek olyan dolgokkal, amit elképzeltek, hogy jó neked, hamis dolgok után vágyakozol, mert már elfelejtetted, ki is vagy, csak arra ment el az energiád, hogy valakinek valakije légy. Egy élet mehet rá erre a tévedésre...


Siennai Szent Katalin írt arról nagyon szépen, hogy rajta keresztül az Isten hogyan beszél. Isten azt mondja neki, hogy te nem tudsz szeretni engem, ahogy én szeretlek téged, mert én már jóval korábban itt voltam, mint te, és én teremtettelek téged. Tehát én már akkor is szerettelek, amikor te még nem is voltál. Ami szeretet van benned, az az én szeretetem kisugárzása. Ezért te engem soha úgy nem fogsz tudni szeretni, ahogy én szeretlek téged. Tehát nem is tudod azt viszonozni. És ne is próbáld. De elfogadom azt cserébe, ha úgy szereted majd azokat az embereket, akik utadba kerülnek, mint én téged. Add tovább a szeretetet! De ne add vissza! Engem úgy szeress, ahogy másokat szeretsz! Mondd meg az anyádnak, hogy legyen olyan, mint az Isten, hogy ne kérje, hogy te hálás légy neki, hanem add tovább a szeretetet, ami tőlem VAN!

A szeretet legtisztább, legszebb, legmagasabb fokozata az Istentől valószerelmetesség, amit Ő érez irántunk, és amit Mi próbálunk utánozni, s ez egy olyan állapot, ami megváltozott tudatállapotot tart fenn bennünk. Ismert a szép magyar szólás, ami valahogy így hangzik: a jó feleség letörli ura homlokáról a gondot, aki ettől rózsaszínben látja a világot.

A szerelmetesség-élmény központja az, amikor úgy érzem magam, hogy egy nagyobb rendszernek csak egy kis része vagyok, amikor nagyon együtt érzem magam egy nagy rendszerrel. Ilyenkor, ha együtt működtetni tudjuk a rendszert fenntartó, létrehívó szeretet, szerelem érzést, félelem nélkül bele tudunk látni olyan helyre, ahol már megszűnik az egonk, ahol már feloldódott az énünk, és itt Isten lábánál, az ő szeretetében, együtt tudunk csak megtenni nagy dolgokat.

Van egy japán szó, a "dzsirik". Ez a saját erő vagy akarat útja. A nyugatiak ezen haladnak. De a japánok szerint van egy másik út is, a "tárik". Ezen az úton az ember elhagyja azt a képet, hogy ő a saját maga erejéből tud élni. Ezen az úton odaadja magát valakinek, ami az élet. Nem én élek tehát, hanem valami él engem. Mintha az alma érezné, hogy ő a fa része, össze van nőve a fával, annak a gyümölcse. Ezen az úton az ember megérzi, hogy mi mind a világmindenség részei, gyümölcsei, emberei, Isten gyermekei vagyunk, épp úgy, ahogy az almafa almát terem, a világmindenség Isten teremtményeként embert. De az alma nem gondolja azt, hogy ő azért olyan nagyszerű alma, mert saját akaratából ilyen lett, mégis nagyon sok ember azt képzeli, ő saját erejéből lett olyan okos vagy ért el anyagi vagy szellemi szinten eredményeket. Ahelyett, hogy azt gondolná, a világmindenség őt gyümölcsözte, valami éli őt. Tudnunk kellene, nem azért élünk, mert mi akarunk élni, hanem valami/valaki akar minket, él, éltet minket.

BEAVATÁS


Sokan nem értik. Sokan nem szeretik ezt a szót. Én is azt vallom, az élet során, a mi saját utunkon mi avatjuk be magunkat, a magunk választotta, magunk teremtette világunkban. De mégis azt kell mondjam, mivel nincs rá jobb szó, igenis van beavatás. Amikor a megfelelő személyi, tárgyi, kozmikus és szakrális feltételek meglétekor és együttállásakor, (szent időben, szent helyen) megtörténik egy csoda. Ebben a csodában meg lehet egy olyan valóságot élni, amiben a mindennapi valóságunk a hallucináció, ahol van egy másik rend, ami sokkal fontosabb mint a társadalom rendje. A beavatás során, ha szerencséje van, olyan élményben lesz része az embernek, amiben meghal. Ez érdekes, ugye? Milyen furcsán hangzik. Valami nagyon érdekes dolog történik ekkor, mert az ember rájön, milyen értékes is az élete. Amíg el nem jut az ember addig a pillanatig, hogy szembenézzen a halállal egy nagyon igaz és mély szinten, addig sokat panaszkodik. Ha van olyan ismerősöd, aki sokat panaszkodik, akkor tudhatod, hogy ez egy olyan ember, aki még nem nézett szembe a halállal. És itt nem igaz az, hogy valaki ezt megélte mondjuk, mert egy súlyos, kockázatos 6 órás műtéten esett át. Mert ott félt ugyan előtte, hogy talán nem ébred fel az altatásból, hogy meghalhat. De miután felébredt, bármekkora is volt a fájdalma, bármilyen rosszul is volt, az nem a halál. Még az sem biztos, hogy szembenézés, ha valamelyik szerettünk távozik el. Mert a saját halálunk a legtragikusabb számunkra. Ezt onnan tudom, mert kisgyermek koromban gyakran ébredtem sírva álmomból, amiben meghaltam. Anyám halálánál is borzasztóbb volt a saját halálomat látni.

Mert az igazi beavatáson az ember tényleg úgy érzi és gondolja, hogy ő meghal. De közben nincs akarata. Feloldódott az egoja. És nem tud ez ellen tenni. Mert képtelen rá. Rettenetes érzés, amint érzed, hogy véged van. Iszonyú fájdalmak, szétszakadás vagy teljes testvesztés élményében. És akkor a legnagyobb meglepetés az, hogy a saját elmúlásodtól való félelmedből és szenvedésedből, a káoszból, a semmiből, ahol már semmi nem maradt belőled, megadod magad, átadod magad, valahogy újjászületsz, és ott az elmúlás és újjászületés határán megállítanád az időt. Mert ez jó. Ebből az állapotból nem szeretnél kijönni. Ilyen lehet a köztes lét állapota. Igen, azt hiszem, ez az lehet. És attól a ponttól fogva, ha szerencséd van, jobban együtt érzel majd a világgal és az emberekkel, mint addig tetted. Fontos lesz az életed, a másik ember élete, a környezeted, a Föld, a szeretet, a szerelem stb. Ez az élmény megmutatja, hogy az, hogy úgy nézünk ki a felszínen, mintha különálló emberek lennénk, hogy te vagy és én vagyok, az nem igaz. Mert Egyek vagyunk. Ahol mi csak a részei vagyunk ugyanannak. Úgy megérezzük egymást, mintha egy test lennénk. És ebben nemcsak IDŐ, de TÉR azaz földrajzi távolság sem számít.

És akkortól nem kell többé félned sem semmitől. Mert alapvetően az emberek legnagyobb félelme a haláltól való félelmük. Innentől kezdve nem kell attól sem félni, hogy egyedül vagy, mert ha egyedül is vagy konkrétan egy szobában, akkor sem vagy egyedül. Ott egy egészen más dimenzióban érezni lehet, hogy össze vagy kötve más emberekkel. Tehát nem kell félni sem, és a fájdalom is kevesebb lesz. Vagy inkább megváltozik a hozzáállásunk a fájdalomhoz, a fájdalom elviselhetőbb lesz, a fizikai fájdalom nem lesz már olyan fájdalmas többé, mert megszűnik a FÉL-elem...  

Katus

www.hangado.eoldal.hu 

2009.05.20.